2015-ben, gazdiként találkoztam először a módszerrel egy Kutyajogsi előadás keretében. Azonnal magával ragadott ez a fajta gondolkodás mód, hogy a kutya szemszögéből, a kutya érzesei felöl nézzünk a dolgokra: a tanítasra, a viselkedésre, az aktivitásokra vagy éppen a mindennapi közös tevékenységekre. Mi az amire neki szüksége van, korából, fajtajellegéből adódóan? Hogyan érzi benne magát, örömmel ki tud-e teljesedni a feladatban (sport, közös aktivitás, séta, játék, stb.) vagy gátolt és segítségre van szüksége?
Már akkor nagyon megfogott az elvárásmentes, lépesről-lépésre tanítás elmélete. Szerencsére rövid időn belül gyakorlatban is megtapasztalhattam, hogy mennyire helytálló ez a fajta szemlélet, amely elsősorban arra tanít, hogy ne tárgyként vagy alacsonyabb rendű életformaként tekintsünk kutyánkra, hanem partnerként, velünk egyenrangú értő-érző lényként.

A Kutyajogsi előadást követően, szinte azonnal egy tanfolyamon találtam magam frissen mentett kutyámmal Kilivel, aki akkor 10 hónapos volt, 1 hónapja jött ki a menhelyről, nagyon bizonytalan volt, minden új volt neki és minden embertől rettegett.
Már az első alkalom meghatározó élmény volt, de a 6 alkalmas kurzus felénél már biztos voltam benne, hogy ezen az úton szeretnék járni és nem akarom, hogy 3 hét múlva véget érjen.
Ez az érzés olyannyira megerősödött bennem, hogy ezt a tanfolyamot egy másik követte, majd még egy és még egy. A tanfolyamok közti szünetekben pedig hatalmas hiányt éreztem.
Mindeközben a félős, rettegő, bizonytalan kutyám kvantumugrás szerűen fejlődőtt. Így történt, hogy 2016. tavaszán, teljesen laikus gazdiként egy nemzetközi mantrailing szemináriumon vehettünk részt Kilivel, sok-sok tapasztalt kutyás gazdi, elismert hazai és nemzetközi oktatók között, ahol bizony hibátlanul teljesítettük a kiszabott feladatokat. Fantasztikusan éreztük magunkat, de az elismerésnél sokkal nagyobb örömmel töltött el az a tudat, látom a kutyámat kiteljesedni, félelmeit hátrahagyva, boldogan dolgozni.
Valahol itt, ezen a ponton vert gyökeret és szökkent mindját szárba az a gondolat, hogy nekem nem csak gazdiként van dolgom a kutyás világgal, azon belül pedig ezzel a módszerrel.

Általánosságban mondhatom, hogy elég erősen él az emberekben az a hit, hogy a kutyát tanítani “kemény kézzel” (jelentsen ez bármit is), határozottan kell. Sajnos még a mai napig is. Bennem is megvolt ez a fajta hitrendszer, de valahogy nem tudott erősen gyökeret verni a lelkemben. Erővel tanítani…, úgy érezem, hogy itt nem stimmel valami, nem ez a helyes út.
Ez a hit (mostmár tévhit) kártyavárként omlott össze bennem azon a Kutyajogsi előadáson, 2015. februárjában. A gyakorlati tapasztalataim pedig 100 %-osan alátámasztották, hogy az erőnek itt nincs helye. Hitem mostmár betonbiztosan az, hogy eredményesen tanítani csakis pozítívan, a másik fél érzéseit, szükségleteit, igényeit figyelembe véve lehet.

Célom és küldetésem a módszerrel, hogy átadjam ezt a szemléletet a gazdiknak, hogy ezáltal a kutyák teljesebb és boldogabb életet élhessenek elegedett és szintén boldog gazdáik oldán.